Film,  Kritika,  Kultúra

Ahogy meg van írva – Dűne: Második rész kritika

A Magyarországon forgatott sci-fi óriás második része végre megérkezett a mozikba, úgy közel fél éves csúszással. A premier dátum a hollywoodi írósztrájk miatt tolódott, így tavaly év végén nem maradt számunkra semmi, ami megkoronázta volna a 2023-as évet.
Az első rész még nehezen csúszott le nekem, hiszen egy nagyméretű mű kis szeletét láthattuk csak a mozikban (nyolc könyv íródott összesen és az első rész kb. csak a legelső könyv felét dolgozta fel), így nem tudtam hova tenni a történeseket és csalódtam az egészben. Másodszori nekifutásra jobban érthetőbbé vált, jobban a hatása alá kerültem, így méltón kijelenthetem, hogy a Dűne a 21. század egyik legnagyobb szabású sci-fi filmje, amit a második rész csak még jobban tetéz.

A folytatását látni valami olyasmi, mint amit 1977-ben éltek át az emberek, amikor először látták a Star Wars-t. Nem véletlenül írom ezt, hiszen George Lucas sci-fije nehezen készülhetett volna el Frank Herbert 1965-ben írt A Dűne című könyve nélkül, mivel az a rendezőnek nagy inspirációt jelentett. Így sok mindenben hasonlítanak egymásra, és nem csak az a tény, hogy a Dűne is egy sci-fi és egy óriási univerzum, hanem maga a történet és a karakterek között is olyan hasonlóságok vannak, ami a folytatásában még jobban kiéleződik.

(kép: hollywoodreporter.com)

Míg az első rész inkább csak egy kis kóstoló volt ebből a világból, addig a második rész már kőkemény akció. Lüktet a film. A gigantikus jelenetek csak úgy váltogatják egymást. Az egész visz magával, a játékidő pedig suhan. Denis Villeneuve olyan erőteljes világot készített el, hogy a film közben végig ráz a hideg és tátott szájjal ül a néző. Az eszméletlen látványt csak kiemeli és fokozza Hans Zimmer zenéje, ami szerintem sokkal jobban sikerült, mint az előző részé. A fúvós hangszer, amit a zeneszerző a filmhez készíttetett, visszaadja a fuvallat hangját a homokon. Ami lenyűgöző ebben az emberben, hogy nem csak egy kiváló zenét készít, hanem képes megfogni a film lényegét és erőt ad neki.

Az egész olyan hangos és olyan mesteri a sound design, hogy egyszerűen érzed magadban a filmet, ez pedig IMAX-ben még felemelőbb. Ez igaz a látványra is, így szerintem megéri ebben az esetben egy nagyobb vászon elé jegyet venni.

A CGI majdnem hogy észrevehetetlen. Talán az egyetlen kritikám a filmmel kapcsolatban, hogy képesek voltak a sötét belső terek után, vakító külső helyszíneket betenni. Nyilvánvalóan volt ennek valami célja, de helyette inkább csak kellemetlen fejfájást és szemek kiégését okozták vele.

(kép: theprojector.sg)

A történet izgalmas, egy-két csattanónál tátva maradt a szám. A háborútól kezdve a szerelemig itt már tényleg van minden. Biztosan gondoljuk, hogy rengeteg a harc, ami valahol igaz, de egyszerűen olyan gyönyörűek a koreográfiák és a látvány, hogy képtelenség nem csodálva nézni őket. Mellesleg azok az egyetlen jelenetek, ahol egy picit kikapcsolhatod az agyad, hiszen végig nagyon kell figyelni. Minden jelenetnek, mondatnak jelentősége van a későbbiekben.

Denis Villeneuve összeszedte a jelenkor legfelkapottabb fiatal generációs színészeit és beletette őket egy filmbe. Austin Butler az Elvis után olyat alakított, hogy egyértelműen a legjobb karakter a filmben. A bemutatkozása menő, ahogy Feyd-Rautha személye is. A sminkje is elképesztő. Érdekesség, hogy Stellan Skarsgård például napi nyolc órán át ült abban a székben, hogy fel tegyék a maszkját. Ezek mellett a jelmeztervezők is csodálatos munkát végeztek.
Míg Florence Pugh nem szerepel annyit a filmben, Zendaya annál inkább. Itt már végre kulcsszereplő, alakítása nem hagy maga után panaszt. Rebecca Ferguson is valami eszméletlen, a már-már humoros karaktert, Stilgart, pedig Javier Bardem kimaxolja “déli akcentusával”. Timothée Chalamet a bolondos Wonka után egy antihősé válik, és olyan karakter változáson megy keresztül, hogy a színész teljesen átalakul. A nyüzüge hercegből egy erős központi figura válik, aki maga a messiás, a Lisan al Gaib.

(kép: latimes.com)

Sokszor nem értem hova képes még fejlődni a filmgyártás, hiszen sokszor azt gondolom, hogy már mindent láttam, de aztán mindig átélek valami olyat, ami tökéletes és olyan élmény, amiben eddig még nem volt részem. Örülök, hogy a rendezők törekednek arra, hogy moziba való filmeket gyártsanak és ezzel olyan remekművek szülessenek, mint a Dűne második része.

címkép: theprojector.sg