A Francia Kiadás – kritika
Egy újabb film Wes Anderson őrült elméjéből, vagyis egy újabb film a mi beteg elménknek. Mert minden filmje a rendezőnek egy abnormális agyszülemény, mégis egy csodálatos filmművészeti élménynek az elegye. Egy festmény, ami életre kel a vásznon (jelen esetben mozivásznon) és a zenéivel elvarázsol minket. A zene most, a francia impresszionista szerzőkhöz nyúl, mint Chopin vagy Debussy. Mi lehet az oka? Talán az, hogy A Francia Kiadás egy óda a francia mozihoz és az újságíráshoz.
Wes Anderson – a rendező – tudni illik bolondul az amerikai The New Yorker lapért. Egészen kamaszkora óta gyűjti a kiadásokat, mára már pedig egészen a 40-es évektől kezdve meg van neki az összes. Vagyis a filmben szereplő újság, valójában a The New Yorker mása akar lenni, melynek egyik főszereplője Bill Murray, akit az igazi újság, igazi főszerkesztője Harold Ross inspirált. Mellette felsorakoztatta a szokásos szereplő gárdáját, mint Owen Wilson, Tilda Swinton, Saoirse Ronan, Williem Dafoe, Edward Norton vagy Adrien Brody. Ezek mellett pedig pár új arc is csatlakozott, mint Elisabeth Moss vagy Timothée Chalamet. Tegyük hozzá, mindenki zseniálisan alakított benne, de ezt megszokhattuk Anderson filmjeinél, na de Timothée. Nem vagyok elfogult, de annyira illett rá az elvont, lázadó karaktere egy igazi művész filmben, mintha csak rászabták volna. Véleményem szerint a legjobb alakítását nyújtotta. Mellesleg egy francia ihletésű filmbe nem hagyhatjuk ki a francia színészeket sem, mint például Léa Seydoux, akit Enyedi Ildikó legújabb filmjében is láthatuk már idén.
A története egy kitalált újság utolsó lapjában megjelenő cikkeit eleveníti meg, mintha azt mi magunk is olvasnánk. A Francia Kiadást – hűen a nevéhez – Franciaországban forgatták, egy varázslatos kisvárosban, melynek neve Angoulême. A rendező számára első látásra szerelem lett a helyszín. Ez is hozzá járul ahhoz, milyen káprázatos a film cinematográfiája. Aki ismeri Anderson munkásságát, az tudja mennyire kreatív ebben a tekintetben a rendező, ami most is megvalósult, és olyan érzésem volt, mintha benne lennék egy impresszionista festményben. A fényekkel és a színekkel való játékától szinte eldobtam az agyam. Ezen felül a kép folyamatosan vagy fekete fehér (gondolom utalva a régi francia mozira), vagy színes, és ez mind összenyomva 4:3-asra. A beállításokról és a váltakozó csendéletekről pedig ne is beszéljünk. Plusz, rengeteg benne a néma filmekre való utalás és a narráció. Le sem tagadhatná, hogy művész filmről beszélünk.
Sokan unalmasnak tartják az elvont filmeket, de ha valaki megpróbálkozna velük, ajánlom neki Wes Anderson munkásságát, mivel alkotásai viccesek (már ha érted a szatirikus, beteg és elvont humorát), és csodálatosak, mellesleg történetei mindig izgalmasnak és érdekesnek mondhatóak. Nem vontatottak, mint azt megszokhattuk az ilyen filmektől. Wes Anderson művészete, egy külön szint, amit szerintem nem szabad egy embernek sem kihagynia.
címkép: funzine.com
