Még mindig rosszfiúk – Bad Boys – Mindent vagy többet kritika

Szinte a semmiből robbant be az idei év nagy meglepetéseként számon tartott igazi nyári frissítő, a Bad Boys: Mindent vagy többet. Ez a sikerszéria negyedik felvonása, és egyben a közvetlen folytatása a 2020-ban elképesztő pénzügyi sikereket elkönyvelő Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk című epizódnak. Akkor a rosszfiúk 17 évvel később tértek vissza a mozivászonra, ki családosan, apaként, ki pedig szintén apaként egy sokkal zűrösebb családi háttérrel maga mögött. Most pedig a Sony látta a pénzt és a sikert, ezért igyekezett gyorsan meglovagolni a lehetőséget, és hát ütni kell a vasat, amíg meleg, igaz?

Szóval a rendezőpárosunk ugyanazok, mint az előző filmnél, a két főszereplőnk úgyszintén, akiket nem is feltétlen kell külön bemutatni. Mike és Marcus, avagy Will Smith és Martin Lawrence, a két rosszfiú, Miami rendőrei, igyekeznek szolgálni és védeni.

Mike megházasodik végre valahára, és a nagy hepaj közepette Marcus egyszerűen szívrohamot kap. Hamar visszatér azonban a túlvilágról, és erősebbnek érzi magát, mint valaha, lényegében halhatatlannak tartja már magát. Nem is jöhetne ez jobbkor, hiszen főhőseink nem tudják, hogy ezután csöbörből vödörbe fognak kerülni, hiszen az egykori rendőrfőnöküket, Howard kapitányt, posztumusz besározzák mások. A két rosszfiú szeretett főnökük hírnevét igyekszik tisztára mosni, és közben egy rakás őrültséget fognak csinálni, meg persze rengeteget kellemetlenkednek egymással.

A film gonosza egy mezei egyszerűséggel megírt figura, aki valamiért pont emiatt az egyszerűség miatt talált be nálam teljesen. Ugyanolyan, mint maga a film. Egyszerű, de mégis nagyszerű. A film nagy csavara is, hogy ki mégis az, aki bemocskolja a kapitányt, már az első adandó alkalommal kikövetkeztethető. Ugyanígy a film fordulatai, illetve jelenetei is az egyszerűségre törekszenek, de ez így van jól, hiszen a rendezők, Adil El Arbi és Bilall Fallah, ezt is akarták elérni. Dicséret nekik, hiszen sokat fejlődtek az előző részhez képest, és látszik is, hogy nagyobb büdzsét kaptak a produkcióra, így nem kell már több kellemetlenül csúnya CGI robbantást látnunk, hanem valódiakat nézhetünk a nagyvásznon.

A robbantások mellett nem lesz sok időnk gondolkodni azon, hogy mit látunk, hiszen a film közel kétórás játékideje alatt a feszes tempó nagyjából egy pillanatig sem lassít, de ha mégis ezt teszi, akkor a két főszereplőt nézhetjük, ahogyan éppen egymást savazzák, és a kellemetlen poénok és beszólások közepette vesszük észre, hogy mire az egyik pillanatban még kínosan nevetünk, addig a másikban már megint ide-oda kapkodjuk a tekintetünket az adrenalintól és izzadságszagtól túlfűtött akciójelenetek között.

Azt gondolhatnánk, hogy mind a színészek, mind a karakterek már az ötvenes éveik felett járnak, és apák, nagyapák, felelősséggel tartoznak a családjaiknak, és emiatt a tempóból is visszavesznek, de egy nagy fenét. Karaktereink bevállalósabbak, mint valaha, és vakon ugranak neki minden akciónak.

A látványos robbanások és a feszes akciójelenetek között fel lehet fedezni némi újdonságot is az operatőrködés terén. Ilyen volt például az a jelenet, ahol egy speciális kamerával dolgoztak, és egyszer Will Smith szemszögéből élhettük át a lövöldözést, míg a másik pillanatban már vele szemben állunk, mintha a pisztoly csövéről néznénk vissza rá. Nekem nagyon betalált, sajnáltam is, hogy csak rövid ideig volt ez a jelenet látható.

Külön dicséret még a zenéért, hiszen ha ettől nem jön meg a kedvünk elmenni Miamiba és a legelső szórakozóhelyre betérni, bármelyik is legyen az, akkor nem tudom, mi érheti el ezt. Az egész film egy könnyű nyári adrenalinbomba, ami megfelelően adagolja a béna, elcsépelt poénokat, a sok káromkodást, ami valamiért indokolatlan módon vicces is helyenként, és persze a feszes akciójeleneteket, ami miatt rajongói vannak ennek a franchise-nak. Nem tudom, hogy meddig lesznek ezek a fiúk rosszfiúk, vagy mit fognak csinálni ezután, de remélem, egy ötödik részt mindenképpen.

címkép: people.com