Babylon – kritika

A film, ami annyira megosztó lett, hogy még az Akadémia is semmibe vette (csak a zenében, a látványtervezésben és a jelmezben jelölték, pedig sokkal többet érdemelne), de garantálom, hogy pár év múlva nagy klasszikusként emlegetik majd Damien Chazelle legújabb filmjét. A rendező 15 év kutatómunka után állt neki szerelemprojektjének, és az eddigi leggrandiózusabb és legdrágább filmjét hozta össze. Ehhez kellett egy óriási debütálás is a 2014-es Whiplash-el, majd egy hat Oscart elhozó Kaliforniai álom (amiért Chazelle megkapta a legjobb rendező díjat, ezzel ő lett a legfiatalabb nyertese ennek a kategóriának). Majd Az első ember után eldöntötte ideje belevágnia, hiszen azóta tervezi ezt a filmet, amióta LA-be költözött. Egy újabb alkotása arról, hogy mi van a csillogás mögött; mennyi munka és áldozat. Egyszerre óda és egyszerre kritika Hollywood felé, ezért is lett annyira megosztó, na meg persze a több, mint három órás játékideje miatt. Ekkora szatírát már rég látott Hollywood, és talán fel se voltak rá készülve mennyire mocskos lesz. Ahogy senki más sem.

Őszintén, nem tudom mikor láttam utoljára ennyire szórakoztató és ennyire lüktető filmet. Tele van energiával, szenvedéllyel, és tudja, mikor kell egy kicsit lelassítania. Hiszen ennyi ingert nehezen tudnánk egyszerre befogadni, így mikor a karakterek életei lejtmenetben vannak, a napjaik monotonitását mi nézők is át érezzük, szinte már hiányzik nekünk is az az adrenalin, amit még az elején tapasztaltunk. A film első talán másfél órája, annyira intenzív, hogy a néző egy székben is átérezheti Hollywood pompás és mocskos flowját. Az orgiák, a kokainnal megtelt asztalok, na meg persze Justin Hurwitz extrém jazz aláfestése, ami csak tetőzi és tetőzi a hangulatot. Mindent látunk a legundorítóbb részletekig és ezeket mind ki is figurázza.

Ebbe a világba csöppenünk – az 1920-as évek végébe -, a virágzó és őrült némafilmgyártásba, ahol még nem volt cenzúra, sem stúdiók. Öt különböző karakter életét követjük végig, ebből is a legfontosabb trió – Nellie LaRoy (Margot Robbie), a feltörekvő színésznő, aki tehetséges, de soha nem bírja levetkőzni saját származását. Aztán ott van Manny Torres (Diego Calva), aki csak egyszerűen részese akar lenni a filmes világnak, így ezért mindent meg is tesz (bár számára az érzelmek fontosabbak lesznek, így el is bukik). Jack Conrad (Brad Pitt) pedig a némafilmes korszak egyik nagy filmcsillagját alakítja, aki addig sztár, míg be nem következik a nagy váltás. A hangosfilm.

Ez akkoriban a legnagyobb szenzáció volt, de rengeteg árnyoldallal rendelkezett. Fejlődött a mozi, de sok színész vesztette el hírnevét, mivel egy teljesen más színjátszást igényelt, mint eddig, plusz rengeteg művész hangja vagy akcentusa már nem volt hangosfilmbe illő. Ezt mutatja meg a Babylon és azt, mi van a filmgyártás mögött. Egyben vicces és egyben erős dráma, ami olyan, mintha egy őrült hullámvasúton ülnénk. A vége pedig az egyik legszebb filmbefejezés, amit életemben láttam, innen is köszönöm a vágónak ezt a csodálatos montázst. Mai napig kiráz a hideg, ha rá gondolok. A mozi evolúciója egészen a Babylon-ig. Szenzációs. Ez az, amit igazán csak a filmrajongók érthetnek meg.

Én rengeteg Oscar jelölést kiosztottam volna még. Legelső sorban az operatőrnek – a Kaliforniai álom miatt már Oscar-díjas – Linus Sandgrennek. Minden snittje kézműves, minden másodperce nagyvászonért kiállt. A színek, a fények, a lendület. Rengeteg megoldás annyira kifejező benne (pl. Margot Robbie eltáncolása a sötétbe. Annyi jelentése van).

Aztán beszéljünk a színészekről. Margot Robbie mindig zseniális, de ebben a filmben ragyog. Egy egyszerű Jersey lányt alakít, akiben mégis meg van minden, ami a sztársághoz kell. A vadócsága, a törtető személyisége, ráadásul pont jókor volt jó helyen. Szinte teljesen megőrül Robbie ebben a filmben, állítása szerint nagyon is megviselte a szerep.
Diego Calva egy ismeretlen színész, aki nyolc hónap angol tanulás után belevágott a forgatásba, mivel a rendező teljes szívével ragaszkodott hozzá. Nem is csodálom, nagyon kifejező a játéka (utolsó jelenet!!!), mellesleg rengeteg pluszt adott a filmhez, mint például ötleteket és improvizációt sok helyen.
Brad Pitt kiváló, mint mindig. Mondhatni ebben a filmben, majdnem, hogy saját magát alakítja.
Rajtuk kívül pedig mindenki csodálatos a filmben, a nagy cameok-ról pedig ne feledkezzünk meg.

Még egy szót írnék a zeneszerzőről, aki a rendező nagy barátja, és a közös jazz szenvedélyük miatt minden filmbe együtt dolgoznak. Justin Hurwitz a modern jazz királya, aki óriási energiát ad a filmhez, és aki elhozta már a Golden Globe-ot a Babylon-nal, az idei Oscar pedig nagy várományosa.

Előzetes alapján senki nem gondolta volna, hogy ennyire erős kezdése lesz 2023-nak, bár ennek ellenére rengeteg felháborodott ember hagyja el a mozit. Ez az a film, ami valakinek már lehet hogy túl sok, de lesz egy két ember, aki megérti miért az és meglátja benne csodát, mert ez a film egy mestermű.

címkép: people.com