A sziget szellemei – kritika

Biztos velünk is megesett már, hogy egy nagyon jó barátunk megszakította a kapcsolatunkat. Arról nem is beszélve, hogy ha közben egy zárt közösségbe vagyunk összezárva és még csak lezárni sem tudjuk az ismeretségünket, mert újra és újra látnunk kell őt. Lényegében ezt a témát járja körbe Martin McDonagh legújabb filmje. A Három óriásplakát Ebbing határában után ismét díj záporban fürdik alkotása és még hol a vége. Nem véletlenül, hiszen ez a film tényleg gyönyörű.

Az ír szigeteken járunk az 1920-as évek idején, ahol a lakók az unalom és a magány kárhozottjai. Itt él mondhatni boldogan Pádraic, míg nem barátja, Colm meg nem szakítja kapcsolatukat és rutinjukat: a kocsmába járást. Colm közli, hogy egy kis magányra vágyik, míg ezt Pádraic nem igazán akarja elfogadni, így hát barátja elkezd durvább módszerekhez folyamodni…

Ez nem egy átlagos művészfilm. Két óra, de csak úgy repül és szívod magadba a játékidőt. Óriási mondanivalója van, ami minden embernek mást jelent. Valakinek a barátságról szól, valakinek a magányról, de van, akinek arról, hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból, hogy ne egy monoton életet éljünk. Ennek a filmnek ezer és ezer mondanivalója és nagyon sok rétege van, amitől olyan érzésünk lesz, hogy ezt muszáj lesz újra megnéznünk. Mindenkit más érint meg a filmben, mindenki más jelentést titulál neki, de pont ettől lesz ennyire erős a forgatókönyve. A párbeszédekről nem is beszélve. Az egész film egyszerű, mégis szórakoztató, mondhatni picit szatíra is, bár inkább a fekete komédiára hajaz. A két férfi beszélgetéseiből kezdjük el igazán megérteni a karaktereiket.

Pádraic jól érzi magát a szigeten addig, amíg nem csinál semmit, csak mindennapjait a kocsmában tölti legjobb barátjával. Ezt szokta meg, számára ez a boldogság. Sajnos egy ennyire elzárt szigeten mást nem is nagyon tudnak tenni, így mikor az egyetlen igazi barátja is megszakítja a kapcsolatukat, Pádraic teljesen összetör. Minden amit tesz nem megszokott, teljesen kilép a komfortzónájából, hogy visszaszerezze a személyt, aki számára fontos a szigeten, míg nem a film végére már egy más személyiséget látunk. Megfordulnak az erőviszonyok Colm és közte, egy teljes karakter változást nézhetünk végig.
A szigeten szerelmi kapcsolatot is szinte lehetetlen kialakítani, így Pádraic testvére, Siobhán meglépi azt, amit ő neki is meg kéne. Elköltözik és új életet kezd.

Colm karaktere inkább keresi a magányt, de mégis sokra akarja vinni. Őt untatja a monotonitás, szeretne az életébe valami változást. Szereti Pádraicet, az látszik, és segítene is neki, de hogy kilépjen barátja a komfortzónájából, drasztikus lépéseket kell tennie. Pl. az ujj levágás. A két férfi nézeteltérese teljesen érthető, hiszen Pádraic magányos és nem akarja elveszíteni a barátját, Colmnak pedig csak elege van az unalmas fecsegésből és magával szeretne inkább foglalkozni, de mivel teljesen összevannak zárva, nem nagyon tudják lezárni a kapcsolatukat, hiszen újra és újra találkoznak. A két személyiség más, hiába szeretik egymást, ahogy Colm is fogalmazott „Nem haragszok rád, csak már nem kedvellek.”

Ezen kívül bemutatja, hogy nem elég egy gyönyörű helyen élni ahhoz, hogy boldog legyél, ha a hely, ahol élsz, ennyire zárt közösség. Hiszen emberek vagyunk, vannak szükségleteink.

Ezt az ír falut pedig gyönyörű tájképekkel mutatja be az operatőr, Ben Davis. Az egész film káprázatos és kifejező, nagyon jól bemutatja, hogy ezek az emberek mennyire összhangban vannak a természettel.

Colin Farrell eszméletlen a filmben és nem azért, mert akkorát alakít, hogy oda neki egy Oscart, egyszerűen csak annyira benne van a karakterében és annyira azonosulni lehet vele, hogy egy élmény nézni a játékát. Brendan Gleesonnal is hasonló a helyzet, mindkettő színész fantasztikus, ahogy rajtuk kívül mindenki más is.

Összeségében nem véletlen vallják sokan, hogy ez az év egyik nagy filmje. Elgondolkodtató és mindig tudja, hol kell meghökkentenie a nézőt, mégis képes emberi és szórakoztató maradni.

címkép: falkirkleisureandculture.org