Film,  Kritika,  Kultúra

Elvis – kritika

Az utóbbi időkben egyre felkapottabbak lettek az életrajzi filmek és ezt a hullámot igazán a 2018-ban bemutatott Bohém rapszódia indította el, majd a Rocketman folytatta a sort. Már régóta rebesgetik, hogy olyan művek várják a premierjüket, mint a Bob Dylanről vagy a Bee Geesről szóló film, de idén is napvilágot látott egy régóta várt alkotás – a Baz Luhrmann rendezte Elvis.

Sokan úgy vélik, hogy a legjobb zenészről szóló életrajzi filmet sikerült összehozni, de az biztos, hogy megérte érte ennyit várni és méltón felér bármelyik társához. A marketingje is egész jónak bizonyult, így várhatóan sok embert fog bevonzani a mozikba, ami ismerjük be a karantén után rájuk is fér. Cannesban 10 perces ovációval fogadták.

(kép: origo.hu)

Elvis életét nem más narrálja, mint a Király menedzsere – Tom Parker, aki egy őrülten manipulatív személyiség volt, de Elvis így válhatott leginkább azzá, akivé lett. Sajátos ötletei és az énekes „eladása” jelentette mindkettőjüknek a megélhetést. Egymásból éltek. Sokan úgy vélik ő ölte meg Elvist a hihetetlen fukarságával, mire csak azt válaszolta, hogy Elvist a szeretett ölte meg és a rajongók, vagyis Mi, akik a filmet nézzük. Bármi is az igazság, a Tom Parkert alakító Tom Hanks képes volt hitelesen megformálni egy borzalmas személyiséget és játékával még minket is néha manipulálni.
Austin Butler, pedig brilliorozott. A színésznek ez az első főszerepe, de annak kellően megadta a módját. Egyből a Királyt játszani nagy feladat, de Austin képes volt vele megbirkózni. A film elején egy nagyon nagy alakítást láttam tőle, majd a végére Austin teljesen átalakul Elvissé. Ha eredeti nyelven nézzük, úgy hallhatjuk igazán a főszereplő átváltozását, aki teljesen átvette az énekes beszédstílusát, akcentusát, sőt néhány esetben az ének hangját is. Erre a színész két évet készült és állítása szerint nehéz volt újra a saját hangján megszólalni.
Továbbá láthatjuk a Stranger Things Billyét – Dacre Montgomeryt feltűnni és Olivia DeJonget, mint Priscilla Preslyet, vagy a tavalyi év Oscar-díj jelöltjét – Kodi Smit-Mcpheet, aki ebbe a kis szerepben is tündökölt (vagy csak én vagyok túl elfogult.)

(kép: port.hu)

A film az első másodpercétől beszippant, ahogy kigyúlnak a fények a Warner Bros felirat mellett és megszólal Elvis – Suspicious Minds részlete. A nézőn futkos a libabőr és tudja, hogy ez csak a film eleje. Minden annyira színes, minden annyira pörög: fények, újságcikkek, igazi felvételek, film részletek. Azt se tudjuk hova kapjuk a fejünket. Összességében, ezért van eszméletlen cinematográfiája.
Van hogy színes a film, van hogy fekete fehér, van hogy fakó. Ez mind eszeveszettnek tűnhet így hirtelen, de nem az. Ez adja a film hangulatát, az 50-es 60-as évek világát. A film nem egy musical, inkább egy sima életrajzi dráma, Elvis dalokkal megspékelve. Végig követhetjük hogy lett a szegény fiúból énekes, majd a lányok kedvence a botrányain keresztül egészen a haláláig.

A film után megérthetjük az énekes jellemét, életét és méltón tiszteletünket fejezhetjük ki előtte. És a legjobb az egészben, hogy egy új generációval sikerül megismertetni az ő zenéit.

címkép: popculture.com