Az Északi – kritika

A modern horrorok egyik legkiemelkedőbb alakja Robert Eggers, aki 2015-ben debütált A boszorkány című filmjével. Már ott is kiderült, hogy az egykori látvány és díszlettervező különös víziókkal rendelkezik, amiket megalkuvás nélkül vászonra is visz. A jumpscarek helyett az atmoszférát és a film látványát részesíti előnybe, érthető okokból. A filmjei nehezebben befogadhatóbbak, de egyben különlegesek és egyediek. A horror műfaj nála magas művészetnek számít.

Eggers harmadik filmjét a norvég mitológia és a vikingek ihlették és az első darab, ami nem a horror műfajából való. Az első filmje, amit már stúdiók befolyásoltak és ami miatt ez lett az első közönség barátabb alkotása. Még így is azért ki lóg a sorból, de jobban befogadhatóbb, mint a 2019-es Világítótorony, Robert Pattinson és Willem Dafoe főszereplésével, vagy a 2015-ös A boszorkány, amiben Anya Taylor-Joy olyat alakított, hogy azóta is kapkodnak érte a legnagyobb filmesek.   

Az Északit Amleth legendája ihlette. Ez a mű volt az alapja Shakespeare Hamletjénak, de sokaknak az Oroszlánkirály története is eszébe juthat.
Amleth herceg bosszút akar állni apja gyilkosán -, aki a saját nagybátyja – és megakarja menteni édesanyját. Ennek érdekébe beáll rabszolgának, ahol megtalálja szövetségesét Olga személyében.

Robert Eggers mindig tökéletesen kidolgozott storyboardokkal dolgozik, ami megtervezi képkockáról képkockára az adott jelenet látványát. Míg más rendezőknél ez vázlat, nála tű pontos tervek. A többi filmes általában napi 8 jelenetet is képes leforgatni egy nap, addig Eggers napi 3-at vállal be, de az legyen kidolgozott és precíz. Mivel a rendező nagy műkedvelő, ezért a filmje bármelyik jelenete megállná a helyét egy múzeumba. Nem véletlen, hiszen sokszor egy igazi festmény ihleti őt mint pl. az Északi első jelenete a felnőtt Amleth-tal. Ezt Ivan Shinskin egyik festménye inspirálta.
Előszeretettel használja a belső montázsokat, amivel sokkal jobban belevonja a közönséget ebbe a barbár világba, ami őszintén nem annyira gyomorforgató, mint amilyen a való világban volt. Az egész film a norvég mitológia miatt olyan, mint egy véres fantasy. Az egyik hiba, ami a filmben zavart azok a gyertyás jelenetek. Imádom ezt a fényt a vásznon, de míg A boszorkány című film enyhén tartalmazta ezt, addig az Északi több mint fele gyertyafényben készült. Esztétikailag ez lenyűgöző tud lenni, de egy mozi teremben inkább már álmosít.

A másik problémám a filmmel a nem korhű smink és haj. Régen az emberek arca sebes és koszos volt, a hajuk pedig mosatlan, ami fel sem tűnne, ha a rendező nem azt nyilatkozta volna, hogy minden részletre alaposan oda figyelt, hogy egy korhű viking filmet alkosson. Ennek érdekében még az emberek körme is koszos volt, és egy viking hajót is tökéletes pontosággal építettek újra, de erre az apróságra mégsem figyeltek. A helyszínekre és berendezésre már nem lehetett panaszunk, hiszen Eggers vikingeket kutató régészekkel dolgozott a film érdekében.

A film zenéjét Robin Carolan és Sebastian Gainborough szerezte, akik eredeti viking kori hangszereket használtak hozzá. Az egész film alatt valami elképesztő légkört és feszültséget tud okozni. A zenék és a hangok olyan hangosak, hogy dübörög a moziterem tőlük.

A színészek jól alakítanak, bár tény, hogy a főszereplő Alexander Skargard viszi el a filmet. Rajta kívül pedig óriási színészgárdát hozott össze, mint például Anya Taylor-Joy, Willam Dafoe vagy Nicole Kidman.

A film által részt vehetünk különböző sámán rituálékban, és abban, hogy az emberi élet mennyire semmirevaló ebben a korban. Az mindenesetre biztos, hogy a film nyomott hagy bennünk a nyomasztó hangulata miatt. Sokan azt vallják, hogy Robert Eggers leggyengébb alkotása, szerintem pedig a legjobb. Az tény, kell hozzá egy lelkihangulat és kedv, hogy a film teljes egészében befogadhatóvá váljon, ezért nem mindenkinek fog tetszeni, de aki kedveli a különleges filmeket, azoknak erősen ajánlott.

címkép: newyorker.com