A világ legrosszabb embere – kritika
Az idei Oscar jelöltek között egy igazi kincsre találhatunk. Nem máshol, mint a külföldi filmek kategóriájában (ezen kívül forgatókönyvre is jelölték még). Ez a Norvég alkotás, ami annyira emberi, hogy szinte mi is belekerülünk a történetbe, és amit már most méltán hívok az idei év egyik legjobb filmjének, és az én új kedvencemnek.
A sztori egy prológusból, 12 fejezetből és egy epilógusból áll. Mintha külön kis történetek lennének, ami a végén egy egésszé áll össze. Ettől nem válik soha unalmassá, mert a néző egy újabb és újabb rövid sztorit akar megnézni majd. Minden fejezet egy külön szakasz a főszereplő – Julie útkereséséről és rögös életéből. Nem tudja mi akar lenni. Kipróbálja az orvoslást, a pszichológiát és a fotózást, de valahogy semelyikbe sem találja meg önmagát. Szerelembe esik egy 10 évvel idősebb művésszel, aki pedig már inkább a gyereknemzésen gondolkozik. Ettől Julie bepánikol, és inkább megcsalja kedvesét. Sehol nem találja a helyét, és ettől is olyan emberi film. A főszereplő nem tökéletes, ahogy mi emberek sem. A néző megértőbb lesz vele és tud azonosulni Julie karakterével. Nem vagy rossz ember, erre akar a film és a cím is rámutatni.
A karakterek jól ki vannak dolgozva, emberiek, és ami a legfontosabb, hogy van köztük kémia és érzelmi kapocs. Mind a három főszereplő nagyon jól alakítja a saját karakterét: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie és Herbert Nordrum egyaránt.
Ami pedig nagyon megfogott a filmbe, az nem más, mint az egésznek a cinematográfiája. Annyira nyugodt a hangulata, hogy a néző lelkét képes lecsitítani a világunk nyüzsgéséből. Kellemes nézni, feltölt energiával, mivel minden szempontból egy impresszionista alkotásról beszélünk. A természet hangjai, a madár csicsergés a távolban, miközben a karakterünk sétál az esti utcákon. A kék fények, a cigi füsttel való játék, a borozás, szinte minden képe emberi és egyben csodálatos filmművészeti kompozíció. Sokszor van, mikor csak megállítanánk a világot, mert annyira szép, amit látunk vagy kellemes, amit hallunk, ez a film pedig végig, mintha ezt az érzést próbálná visszaadni. Sikerül is neki. Ebből a szempontból Luca Guadagnino filmjeihez tudnám hasonlítani, hangulatban és képi világban egyaránt. Az impresszionista zenékről alatta, pedig ne is beszéljünk.
A film nagyon megható, abból a szempontból, hogy mennyire realisztikus és tényleg mennyi problémát dolgoz fel, amivel sajnos az élet előre haladtával szembesülünk, így vagy úgy. Szembe kell néznünk vagy át kell gondolnunk. Ez lehet betegség, szakítás, útkeresés vagy film fő problémája a gyermekvállalás. Nem kötelező, de csodás dolgokkal gazdagíthatja az életünk. Már ha eljött az ideje…
címkép: memphisflyer.com
