Az elveszett lány – kritika

Nagy örömömre szolgál, hogy Hollywood is felfigyelt a női rendezőkre, és sorban hozzák el a legnagyobb filmes díjakat. Megérdemelten, hiszen alkotásaik rejtett tehetségekre utalnak, amit végre a világ elé is tárnak. Az Oscar-díj jelölt Greta Gerwig, vagy az új felfedezett Chloé Zhao után, Jack Gyllenhaal testvére, a színésznő – Maggie Gyllenhaal, szülei tehetségét tovább örökítve, ő is belekezdett a rendezésbe. Különleges a látásmódja a világról, és különleges filmes eszközökhöz nyúl. Nagy kár, hogy csak mostanra szánta el magát, hogy a kamera másik oldalán üljön.

Az elveszett lány egy Leda (Olivia Colman) nevű professzorról szól, aki Görögországba utazik nyaralni. A magának való nőt megzavarja egy hangos turista család, amíg fel nem figyel Ninára (Dakota Johnson) – a velük jövő fiatal anyukára -, akiben magát látja. Innentől a történet kettészakad, és a visszaemlékezésekből megismerjük a főszereplő Leda életét, és a gyerekeivel való viszonyát is.  

Maggie világlátása nagyban hasonlít az enyémre. Mediterrán környezet -, ami alapvetően a nyugalmat szimbolizálja számomra -, ezt pedig tetézi a képi világ, ami fakó, így kikerülve az erőteljes kiégett tengerparti képeket. A fakó színek (leginkább a kék, ami a melankóliát jelenti) szintén békét sugároznak, egy-két csendélettel megspékelve, tökéletes hangulatot áraszt magából. A hangokat eszméletlen profizmussal használja a rendező, mindig tudja éppen mikor milyen hangot, és azt milyen hangosan használja, hogy kifejezzen különböző hangulatokat, érzéseket, vagy akár feszültséget. Ezek általában a természet hangjai, ami szintén segít abban, hogy benne legyünk a filmben. A zenéket Dickon Hinchliffe szerezte, amik tökéletesen illenek a környezethez, és a film hangulatához.

Azt már előre mondom, hogy egy nagyon lassú filmről beszélünk, de végig képes érdekes maradni. Egyszer sem gondoltam arra, hogy mikor lesz vége, fent tartotta az érdeklődésem. Inkább a jellemábrázolás a cél, és hogy elgondolkozzunk azon, hogy a főszereplő rossz ember-e amiatt, amit tett, vagy sem. Megértjük ő miért olyan amilyen, még, ha egy-két tette érthetetlen is (baba). Magára ismer Ninában, ami felhozza megbánt tetteinek emlékét. Ezeket flashbackekkel látjuk, összehasonlítva a jelennel. Ebből kifolyólag nyomasztó, és egyben megható alkotást kapunk az anyaságról. Azt nem is kell mondanom, hogy Olivia Colman nagyon nagy Oscar esélyes idén, ezért az alakításért, aki tökéletesen hozza a frusztrált nő karakterét. Minden látszik az arcán – minden érzelem, beszéd nélkül. Dakota Johnsont nem tartom jó színésznek, de ebben a karakterében kimondottan pozitívan csalódtam. Lehet ő is maga mögött tudja hagyni A szürke ötven árnyalat-os időszakát, és kibontakozni, mint jó színésznő.

Végére csak annyit tennék hozzá, hogy számomra ez volt a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb alkotása, már ha szerintem a végét el is rontotta a rendező. Ezt mindenki döntse el maga.

címkép: dmtalkies.com