Spencer – kritika

Pablo Larraint tarthatjuk akár feminista rendezőnek is, hiszen imád különböző nők életrajzáról filmet készíteni. Pontosabban megtört nők életéről (mint például a 2016-os Jackie). Most a magányt vette fő témájául és Diana hercegnő utolsó Karácsonyát. Ez az ünnep mi másról szólna, mint a családról és a szeretetről, ezért lesz ez a tökéletes alkalom arra, hogy megmutassa, milyen magányos is tud lenni az ember.

Aki volt már életében elhagyatott, teljes mértékben meg fogja érteni miről is szól pontosan a film, és meg fogja érteni azt, hogy min ment keresztül Diana hercegnő. Ezt a magányt, úgy próbálja kifejezni a látványtervező, hogy nem használ semmiféle komor és nyomasztó színt a vásznon, ahogy azt megszokhattunk. A képi világa valami eszméletlen. Nem csak a pasztellszínek gyönyörű keveréke miatt, hanem a beállítások is elképesztően el vannak találva (például mikor az asztalnál ül a királyi család és mindenki a hercegnőt nézi frusztráltan, vagy mikor Diana kiszökik, a kastélyt pedig mögötte meleg színek árasztják el, míg csak az ő kék sziluettjét látjuk). És mi a legkifejezőbb az embereken, ha nem az arcuk, amit az operatőr – Claire Mathon, szívesen mutat premier plánban az egész film alatt. Lehet ez két ember közti feszültség, vagy Diana ideg összeroppanásai.

A film nagyon művészi. Egy fantázia képet mutat arról, hogy mi is történhetett pontosan ebben a három napban. Tele van motívumokkal, mint például a gyöngynyaklánc – amit férjétől, Károlytól kap -, de mint tudjuk a történelem során egy másik híres és tragikus sorsú nő is viselt ilyet, az egyetlen róla fent maradt festményén. Ő nem más, mint Boleyn Anna, akire a filmben többször is utalnak, hiszen férje VIII. Henrik megcsalta őt Jane Seymourral, majd ezek után hamis váddal fejét vette. A történelem megismétli önmagát, így Diananak Anna képes támaszt nyújtani a magányban. Egy nő, akinek az életébe képes kapaszkodni, hiszen ha még élne, megértené őt, ahogy a gyerekei – Vilmos és Harry – és az öltöztetőnője is. Összegezve, imádom az egész film alatt a Boleyn Annára való utalásokat és párhuzamokat.
A forgatókönyvet Steven Knight írta. Az ütős és mély párbeszédek miatt, azt mondanám az idei év akár legjobbja is lehet. Annyi hivatkozás van benne a történelemre, a sorok pedig bölcsességekkel és érzelmekkel teliek. Ha nem lett volna cselekmény, úgy is simán elvitte volna a filmet csak a dialógusokra építve. Helyette Kristen Stewart vitte a sztorit – mondhatni egyedül -, akit még mindig nem tudok hova tenni. Ő maga képes érdekessé tenni a filmet, szóval egyszer sem untam meg a történetet. Szinte éreztem azt a magányt és elnyomottságot, amit a főszereplő is. Dianát ügyesen alakította, csak az angol akcentussal nem birkózott meg véleményem szerint. Értem ezalatt azt, hogy nem láttam Kristent a színészt, csak Dianát, majd ahogy megszólalt, lehetett látni hogy koncentrál az akcentusra, és azon töpreng, hogy ne rontsa el. Ettől a játéka néha erőltetett volt.

A probléma forrása leginkább az, hogy a hercegnőt senki sem értette meg. Csak egy normális életet képzelt el magának. Szerette a gyorséttermi kaját és csak szeretett volna rendesen enni egy jót. Függöny nélkül öltözni, vagy csak azt a ruhát felvenni, amit szeretne, és nem azt, amit kiválasztanak neki. Egyszerűen ebben a világban mindenki kimért és senkit sem képesek békén hagyni. Ebben nem találta ő a helyét. A királyi családnak a legfontosabb Karácsonykor az, hogy mindenki 1 év fél kilót hízzon minimum. Ez jelentette azt, hogy idén is jól érezte magát. De Diana nem volt rá képes, hiszen depresszióval küzdött, ami miatt rengeteget fogyott. Teljesen érthető, főleg aki volt ilyen állapotban élete során. Nincsen étvágya, de az a kevés is visszajön az idegtől. Ezt a zavartságot és levertséget a legjobban a filmet végig kísérő zene és hangok segítik. Az egészet megtöltötte érzelmekkel.

Őszintén nekem nagyon pozitív csalódás volt ez az alkotás. Azóta vártam, amióta megláttam a gyönyörű és kifejező poszterét, de nem vártam tőle sokat. Ez Kristen Stewart híre okozta leginkább. Miután megnéztem, egyszerűen lenyűgözött, hogy egy film ilyen módon ki tud fejezni egy ilyen sorsot és egy ilyen mély érzelmet. Kristen szerintem egészen jól helyt állt a karakterében, pedig ismerjük el, nehéz dolga volt. Az angol életérzés, pedig intenzíven megcsap a mozi székben ülve.

címkép: tatler.com