Megfojtott virágok – kritika

Martin Scorsese az egyik nagy legenda azok közül, akik még a 80-as években forradalmasítottak a mozikat a blockbusterekkel. A forgatókönyveiket és a színeszeiket egymásnak adogatva, Brian de Palma mutatta be De Nirot Scorsesenek, bár ő már régebbről is ismerte a színészt. A Mean Streets volt az első kollaborációjuk, azóta pedig összesen tíz filmet készítettek együtt. Scorsese másik nagyágyúja nem más, mint Leonardo DiCaprio – hat közös filmmel a hátuk mögött -, így a Megfojtott virágok ebből a szempontból is különleges darab lett a mozi történelmében. Két kedvenc egy filmben. Na meg persze a jól ismert maffia vonal, amiért mi pont szeretjük Martint.

Az oszázs indiánokat az amerikai polgárháborút követően rezervátumba telepítették, de a kapott területért fizettek, ezért az a tulajdonukba került. Felfedezték, hogy a föld alatt olaj van, így a benzinmotor elterjedésével az oszázsok lettek a világ leggazdagabb emberei. Rengeteg vállalkozó lepte el a földjeiket és ekkor kezdődött a baj. Az oszázs törzs tagjai sorban haltak meg furcsa körülmények között, de nem csak az indiánok lettek gyilkosság áldozatai, hanem azok is, akik az ügyben nyomoztak.

Ehhez a történethez nyúlt Scorsese, pontosabban egy David Grann által írt regényhez, a Megfojtott virágokhoz. Míg a könyv Tom Whitera koncentrál, addig a film Ernest és Mollie kapcsolatára, na meg Ernest nagybátyjára, Williamre. A rendező nem így tervezte először, hiszen az FBI történetét akarta ezzel bemutatni, de a sok kutatómunka és az oszázsok bevonása után Scorsesenek egy sokkal nagyobb és személyesebb sztori lett.

Ernest, aki egy kellemetlen és könnyen befolyásolható figura, nagybátyja, William parancsára beházasodik egy oszázs családba. A feleségét, Molliet szereti a maga módján, mégis végig nézi a család meggyilkolását és azt, hogyan hullanak a városban az oszázs indiánok, míg nem megjelenik Tom White, aki utánajár a dolgoknak…

A rendező nem csak a gyilkosságokra koncentrál, hanem egy házasság történetére is. Ernestnek meg kell felelnie a nagybátyja elvárásainak, és közben helyt kell állnia, mint férj. Egy jól kidolgozott karakter – ahogy mindenki -, bár nehéz rajta kiigazodni. Személy szerint DiCaprio alakítását nem éreztem annyira erősnek, mint azt sokan mondják, míg a Molliet alakító Lily Gladstone vele ellentétben tökéletes a szerepében, az arcjátéka egyszerűen mesél. Robert De Nironak mindig jól áll a maffia világ, ez ebben az esetben sem változott. Rég volt már ennyire jó. Itt megemlíteném, hogy a magyar szinkronban nagyon hiányzott Reviczky Gábor hangja.

A film egyszerre western, maffiózó film, romantika és dráma. Míg a könyv inkább tárgyilagos, addig Scorsese változata emberibb és érzelmesebb. Egy borzalmas árulás története, amin mi nézők is sokszor kiakadunk. Szembesülünk az emberi önzőséggel és kapzsisággal. Ebből is látszik, hogy a rendező nem csak bemutatja ezt a világot, hanem véleményt is formál, közben pedig tiszteletét fejezi ki az oszázsok iránt. Ha nevetünk, maximum csak kínunkban.

A történetet könnyen lehet követni, a sok név sem zavar meg, de ki kell térnem a film hosszúságára. A tempó lassú, erre a zene sem segít rá, és hiába az érdekes történet, ami egyébként tele van hullámvölgyekkel és feszültséggel, mégsem tudja fent tartani a figyelmemet három és fél órán keresztül. Teljesen megértem, hogy egy ilyen mértékű történetnél szükséges a hosszú idő, de a mai felgyorsult világban nagyon kevés ember lesz, aki teljesen bele tud majd merülni. Félreértés ne essék, szerintem a film tényleg az év egyik legjobbja, csak a játékideje miatt eléggé megosztó lesz.

Ha rászánjuk az időnket, egyszer megéri, hogy megismerjük ennek az eseménynek a történetét Scorsese szemén keresztül, de a hosszúsága miatt nehezebben ülünk le még egyszer elé.

címkép: gqitalia.it