Csak “szuper-lanthimosokban” lehet róla beszélni – Szegény párák kritika

Yorgos Lanthimos a mai Hollywood egyik legfurcsább és legegyedibb rendezője. Előszeretettel helyezi karaktereit szürreális élethelyzetekbe, ahol aztán a szereplők furcsábbnál furcsábban viselkednek. Filmjei különös atmoszférával rendelkeznek, erős társadalomkritikákat fogalmaznak meg és jobban el kell magunkat engednünk hozzájuk, mint egy Ari Aster rendezéshez. A Kutyafog című alkotásával elhozta a külföldi filmnek járó Oscar-díjat, de A homár és A kedvenc is remekelt anno. Idén a Magyarországon forgatott Szegény párákat tizenegy kategóriában jelölte az Akadémia, ezzel megérdemelten az Oppenheimer után lohol.

Mostanában eléggé felkapták a Frankeisten történeteket, ez is egy a sok a közül. Egy tudós (Willem Dafoe) egy öngyilkos nő babájának agyát átülteti a halott nő fejébe, ezáltal a felnőtt testű Bella (Emma Stone) egy gyerek agyával fedezi fel a világot.

Mindig nehezen kezdek el írni egy olyan filmről, amiről azt állíthatom, hogy tökéletes. A Szegény párák olyan erőteljes és gigantikus moziélmény, amit talán még soha sem éreztem. Az első másodpercétől kezdve belevon a furcsa világába, vagyis Bella agyába, hiszen az egész filmet az ő karakterén keresztül látjuk. Sok benne a szürrealitás emiatt, de megszokott, hogy egy Yorgos film soha sem lesz normális.
Első nézésre nehéz teljesen megérteni, hiszen tömény és rengeteg témát dolgoz fel. Abszolút a nőiesség kérdését feszegeti. A nők előtt tiszteletét teszi azzal a rendező, hogy bemutatja, min mennek keresztül és mikre lehetnek képesek. Persze ezért sokan hasonlítják a Barbie filmhez, de a Szegény párák nem akar túlzottan feminista lenni. Ami igazán tetszett, az Bella őszintesége. Egy gyermeteg, tiszta lelkű karakter, aki mindig megmondja, mit gondol és érez. Az őszinteség felszabadító tud lenni, és Bellát nem érdekelte, mit szólnak mások. Ez sokszor lehet a humor forrása, de nagyon fontos a film szempontjából.
Egy-két jelenete képes magával ragadni, ilyen például Bella és Duncan táncjelenete, amit mellesleg Mark Ruffalo először el sem akart vállalni. Mindenképp nagy veszteség lett volna.

Ez a film szerintem sok mindenben “formabontó”. Ilyen gyönyörűséges és egyedi képi világot ritkán lát néző a moziban. A film operatőre, Robby Ryan rengeteg lencsével kísérletezett, mire kitalálták a látványt. Rengeteg a közeli, a hátteret elmosó technika, a körformában kivágott kép, ami olyan, mintha egy másik világba kukucskálnánk be, vagy a rendező által már a Kedvencben is használt halszem. Ami érdekesség, hogy nagyon kevés alkalommal használnak filmes fényeket, inkább a díszletben lévő rengeteg lámpára hagyatkoztak. Persze ez a látvány nem csak az operatőr érdeme, hiszen a látványtervezők valami fantasztikus munkát végeztek, köztük Mihalek Zsuzsával. A stáblista úgy 70%-án magyarok vannak.
A díszletet – vagyis az összes várost és belső teret – a magyar Origo filmstúdióban építették fel úgy, hogy bárhova teszik a lámpákat és a kamerákat, mögöttük ne legyen üres tér, szóval minden, amit látunk fel volt építve.
A sminkesek és a kosztümtervezők is kitettek magukért, sajnálnám, ha a későbbiekben ezt nem díjaznák.
A zene olyan atmoszférát teremt, hogy az első másodpercétől belemerültem a filmbe. A félreütött hangok kiemelik a film abszurditását, bár különálló zeneként nem állják már meg a helyüket.

Willem Dafoe mindig zseniális, de nem alakított akkorát, hogy megérdemelt legyen neki egy Oscar jelölés, míg Mark Ruffalo irtó szórakoztató, egyszerűen brillírozik. Emma Stone miután a komoly filmek felé fordult, azóta csak egyre jobban kibontakozik, mint színész. Yorgossal amúgy is csak egymást erősitik, ez a karakter pedig egyértelműen az eddigi pályafutása csúcsa. Egyszer sem játsza túl a szerepét, nem ripacskodik, szimplán eltűnik Bella karakterében.

A film komolyabb értelméről és értelmezéseiről nem szeretnék írni, hiszen nem egy könnyű falat. Még számomra is sok volt egyszerre és annyira leterített, hogy nehéz a stáblistát meglátva hirtelen visszatérni a valóságba.

címkép: ew.com