Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája – kritika

Bő tíz évvel ezelőtt aranykorukat élték a young adult filmek. Ennek a műfajnak a zászlóshajója például az Alkonyat franchise, az Útvesztő trilógia, a Beavatott széria, illetve az Éhezők Viadala is. A Suzanne Collins alkotta könyvsorozat sikerét meglátva Hollywood és a Lionsgate hamar kapott az alkalmon és 2012-ben el is készült a filmadaptáció. A rajongók imádták a főszereplőt, Katniss-t, illetve az egész koncepciót is, és ez hatalmas bevételt hozott mind a stúdiónak, mind áttörő sikert a főhősnőt eljátszó Jennifer Lawrencenek. Nem volt kérdés, hogy elkészüljön a folytatás, ami felülmúlta elődjét és egy új rendezőt is magáénak tudhatott. Ez a rendező úr (Francis Lawrence) dirigálta az összes többi részt is. Sajnos a nagy siker nem tartott sokáig, részről részre csökkent a népszerűség, ez a bevételeken is meglátszott. A rajongók keserű szájízzel búcsúztak el Katniss Everdeen, Peeta Mellark (Josh Hutcherson) és a többi kedvencüktől. Évekkel később, 2020-ban az írónő azonban látott még potenciált Panem országában, és az Éhezők Viadala filmek főgonoszaként ismert Snow elnök (Donald Sutherland) fiatalkorát tette meg a történet központi elemének. A forgatókönyv ugyanaz, Hollywood megint meglátta a siker lehetőségét és filmvászonra vitte a könyv történetét.

Ismét Francis Lawrence ült a rendezői székbe, azonban most nem járt akkora sikerrel, mint egy évtizeddel korábban. Ezúttal a tizedik éhezők viadalának idejébe repülünk vissza, ahol az a bizonyos Coriolanus Snow még csak a tanulmányait végzi az akadémián, ahol természetesen kitűnő tanuló. Kimagasló eredmények mellett reménykedik az ösztöndíjban, amit az intézet a legjobb tanulóknak adja. Szüksége is van erre, hiszen a Snow család próbálja fenntartani a jólét összképét, azonban az elegáns külső mögött egy olyan ember áll, akinek valójában egy vasa sincsen. Az említett viadal segítségével az akadémia legjobb tanulói mentorokként kell megmutassák magukat, és a mentorált versenyzőjük népszerűségével nyerhetik meg a versenyt. Ebben a világban még tényleg éheztek a játékosok és simán harcba küldték őket annak ellenére is, ha napokig nem ettek. Snow javaslata után kezdik el a játékosokat megszerettetni a nézőkkel. Ha a nézők szeretik az adott játékost, akkor az adott mentornak adományt küldhetnek, míg ebből az adományból élelmet, vizet küldhet a saját játékosának.

A főszereplőt Tom Blyth alakítja, aki szerény véleményem szerint nem ezzel a szereppel fog berobbanni az iparágba. Fontos főszerepet kap még mellette Rachel Zegler alakította Lucy Grey Baird, aki előbbinek a játékosa. Kiemelném, hogy a színésznő lesz a leendő élőszereplős Hófehérke címszereplője. A színésznő nem csak problémás, de a színészi játéka is hagy némi kívánnivalót maga után. Ebben a filmben tökéletesen megmutatta, hogy amiért a pénzét kapja, az megy neki a legkevésbé. Pozitívumként emelném ki az énekhangját, ami tökéletesen rendben van, ezt valószínűleg a rendező is érezte, hiszen elég nagy hangsúlyt fektetett ezekre a jelenetekre. Mellettük helyet kap még Peter Dinklage, aki szerintem korunk egyik legtehetségesebb színésze, azonban az ő karakterét nem igazán tudtam hova tenni. Casca Highbottom dékánelnök abszolút felejthető és még a színész játéka sem tette emlékezetessé. Fontos szerepet kapott még Viola Davis, aki a film antagonistáját alakítja Dr. Volumnia Gaul szerepében. Sokan dícsérték, hiszen mégis Viola Davisről van szó és a színésznő nagyon tehetséges, szerintem a film egyik legemlékezetesebb karaktere ő. Szóval adott több tehetséges művész/művésznő, illetve egy magánéletben problémás művésznő, de milyen valójában a film?

Hosszú. Nagyon hosszú. A film 157 percét simán le lehetne kurtítani egy bő fél órával. Míg a film erősen bekezd és nagy teret ad a viadalnak (erre rá is szán a játékidőből nagyjából másfél órát), addig a másik felén csak végigrohan, ezzel számtalan megválaszolatlan kérdést vet fel a nézőben. A film fele utáni rész egyébként megért volna egy teljesen másik filmet, és kellő játékidő alatt szebben ki lehetett volna fejteni azt, amit Francis Lawrence egy szűk órába próbált belesűríteni. A viadal után a történetet szépen le is zárhatták volna és következhetett volna a stáblista, de sajnos nem ez történt. Egyszerűen rohamtempóban haladunk végig a történet második felén, és az addig szépen felépített kártyavár egyszerűen összedől. A néző azt veheti észre magán, hogy kellemetlenül sokszor pillant az órájára és várja, hogy ezúttal tényleg felzendüljön a stáblista zenéje mellett a rendező neve, és ennek köszönhetően végre felállhasson a székéből és elhagyhassa a mozitermet. Én pontosan így éreztem magamat. Sok hibája van, kevés a szerethető karakter, sőt lehet nincs is, akit igazán megkedvelhetne a néző. Pont az hiányzik innen, ami a korábbi filmekben megvolt.

Világosan látszik a film bevételeiből, hogy a rajongók továbbra is kíváncsiak erre a világra, bár visszafogottabban, mint sok évvel ezelőtt. Ezt a történetet valószínűleg egy neves streamingplatformon keresztül sorozat formájában bemutatva a stúdió nagyobb sikerként könyvelhette volna el. Azok a rajongók, akik tényleg fülig szerelmesek ebbe az univerzumba, ők mindenképpen csalódni fognak, hiszen mindenért, amit az Éhezők Viadalában szerettek, az hiányzik az Énekesmadarak és kígyók balladájából.

címkép: port.hu