A gyilkos – kritika

David Fincher mára egybemosódott a thrillerekkel, hiszen olyan zseniálisan bánik azokkal, hogy a neve egyet jelent a minőséggel egy olyan műfajban, ami nem erről híres. A Hetediktől kezdve a Holtodiglanig, a Harcosok klubjától a Zodiákusig, a legtöbb filmje a gyilkolás témáját járja körbe, mégis a 2020-as Mank teljesen más irányt vett. Ennek ellenére A gyilkossal visszatért egy olyan témával, ami pont hozzá illik. Nem véletlen lett az év egyik legvártabb filmje, de mégis csalódást okozott.

Az Alexis Nolent képregényéből készült A gyilkos pont beleillik a Netflix kínálatába. A két órás thriller egy bérgyilkos szemén keresztül mutatja be annak félresikerült munkáját és következményeit. Ebben a szakmában hiba nem fordulhat elő, se érzelem, se empátia, se bizalom. Ezt meg is tudjuk a főszereplőnk belső monológjából, ami sokszor érdekes és roppant vicces tud lenni. Ennek ellenére a történet egyszerű és semmi feszültséget nem kapunk. Tény, hogy a főszereplő munkája se túl izgalmas, ezt közli is a film elején, de így egyáltalán nem lesz néző kompatibilis a film. Rengetegszer vettem észre magamon, hogy teljesen máson gondolkozom, annyira nem bírt sokszor lekötni és még egy ennyire egyszerű történetnél is képes voltam elveszteni a fonalat. A gyilkosságokat gyorsan lezavarják és semmi izgalmat nem kínál.
A film alatt szóló The Smiths dalokat ki kell emelnem, mivel tökéletesen illik a filmhez és kiváló zenei ízlésre utal.

A film nem csak David Fincher visszatérése, hanem Michael Fassbenderé is. A színészt már négy éve nem láthattuk képernyőn, se vásznon, de ezzel a filmmel élete egyik legjobb alakítását nyújtja. A karakter jól áll neki és rezdüléstelen arcával tökéletesen reprezentálja azt. Még pislogni is alig pislog.

A film egy egyszerű bosszú film lett, ami teljesen kiszámítható és felejthető. Leginkább azért, mert a végén semmi katarzist nem kapunk, ami különös, hiszen Fincher a csattanók mestere.

címkép: vanityfair.com