Nincs, aki megmentsen – kritika

Ritkaságnak számít, mégis imádjuk azokat a filmeket, amik szinte fű alatt készülnek el, és egészen addig, míg nem következik be a premier, még csak a létezéséről sem tudunk. Valahogy ezek az alkotások jobb kritikákat szülnek és a nézőknek is szórakoztatóbb élményt okoznak. Pontosan ezek közé tartozik az idei év egyik legnagyobb meglepetés projektje, a Nincs, aki megmentsen. A Hulura szánt túlélőhorrort Brian Duffield kemény munkája árán készülhetett el. Olyan filmeket köszönhetünk neki, melyek a saját kategóriájukban is különlegesnek számítanak. Legyen szó a 2020-as Árok című horrorfilmről, ami egy kicsit visszahozta a legendás Alien filmek hangulatát, vagy a Szerelem és szörnyek című alkotása, amely a látványvilága mellett tökéletesen formálta meg a tipikus posztapokaliptikus szörnyekkel teli világot. Igaz, ezeknél csak íróként tevékenykedett aktívan, míg a mai témából kivette a részét rendezőként is, és milyen jó, hogy ez így történt.

A történet, amilyen egyszerű, annyira magával ragadó. Brynn (Kaitlyn Dever) magányosan tengeti a mindennapjait egy kisvároskától távol a saját kis világában. A lány, aki inkább tölti az idejét a makettgyűjteményével, mintsem azzal, hogy személyes kapcsolatba kerüljön más emberekkel, egy este szokatlan dologra lesz figyelmes. Hívatlan vendég érkezik a házába, aki egy furcsa szerzet: nem más, mint egy űrlény. Az idegennel vívott macska-egér játék után sikeresen túléli az éjszakát, azonban ez még csak a kezdet. A főszereplőre furcsa dolgok várnak még.

Duffield nem szöszölt sokat a felvezetéssel, hiszen nagyjából a film első negyedórája után már belecsöppenhetünk a feszült jelenetekbe – meg persze az űrlényekbe -, és közel másfél óráig izgulhatunk a néma főhősnőért. Igen, a filmben Brynn nem néma ugyan, de összesen, ha három mondatot elmond, azzal már túlzok szerintem. Azzal, hogy a film nem helyez hangsúlyt a párbeszédre, sokkal intenzívebbé teszi az egészet, ugyanis mi, nézők nagyobb figyelmet fordítunk a környezetre. Az idegenek a lehető legegyszerűbb formában mutatkoznak be. Nincsenek túlgondolva, nem bízzák a fantáziánkra őket, tipikusan úgy néznek ki, mint amikor eszünkbe jut az űrlény szó. Éppen ezért is érdekes, hiszen ezek nem a legijesztőbbek, és mégis félhetünk tőlük ebben a filmben.

Brynn múltbéli tettei miatt a kisváros lakói továbbra sem tudtak megbocsátani, ezzel meg is magyarázható ez az önkéntes remeteség és a film már-már némafilmekkel veteksző atmoszférája. Ha már atmoszféra, ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy mennyire átadja az igazán jó túlélőhorrorok hangulatát a film. A rendező tökéletesen adagolja a feszült jeleneteket, azonban sunyi módon időnként jól megszór minket egy-egy jumpscare jelenettel is. Aki ezeket szereti, itt egyenesen imádni fogja.

A film végére, mikor már nem is számítanánk rá, kapunk egy olyan befejezést, amit számtalanféleképpen lehet értelmezni. A műfaj jellemzően komor lezárását itt teljesen másmilyen formában kapjuk meg, és amilyen értelmetlennek tűnhet, annyira üdítő látni a jól megszokott befejezés helyett ezt a fordulatos finálét.

Szerintem egy kötelező darab, hiszen maradandó élményt nyújt mindenkinek, aki egy kicsit is szerelmes ebbe a műfajba.

címkép: gq.com