Amitől félünk – kritika
Ari Aster mindig is tudta, hogyan kell az embereket lesokkolni. Már egy korai kisfilmje is ezt a hatást váltotta ki az emberekből, aminek történetét inkább nem írnám le, de akit érdekel, nézzen utána a The Strange Thing About the Johnsonsnak. Miután ez a film felkerült a Youtubera, egyből felkapott lett és mint kiderült, az embereknek van igénye az ilyenfajta látásmódhoz. 2018-ban az első nagyjátékfilmje, az Örökség, a maga 84 millió dolláros bevételével az A24 filmstúdió legtöbbet hozó filmje lett (ezt a címet csak a Minden, Mindenhol, Mindenkor vette el tőle). A 2019-es Fehér Éjszakákban már több fekete humor volt, az Amitől félünk pedig már a rendező kivirágzása ezen a téren. Aster nagyon szereti a horror műfajt, de nem szereti a „horror rendező” megnevezést. Ha a kisfilmjeit nézzük, már feltűnhet, hogy keveri a beteg humorát a horror elemekkel. Na meg a kedvenc témájával: a családdal. Filmjei mesteri összetevője nem másban rejlik, minthogy képes széteső családok köré építeni egyedi történeteket, és mind ebbe eszméletlen mély és komoly témákat belevinni, mint például a gyász vagy az abuzálás (Strange Thing About the Johnsons), mindezt tökéletes feszültséggel felépítve.
Legújabb filmje, az Amitől félünk már inkább a saját víziója, mint a stúdiók elvárása, és pont ezért sokan kevésbé kedvelik, mint az előző két nagyjátékfilmjét. A film nem lett túl közönség barát. Megoszlik benne a humor, a horror és mindenekfelett a szürrealitás. Ezen a filmjén már jó ideje dolgozik, erre példa a már 2011-ben, még az egyetemen készült kisfilmje, a Beau, ami sokban hasonlít a Beau is Afraid, azaz, az Amitől félünk című filmjére.
A történet nagyon összetett, de legegyszerűbben úgy lehet összefoglalni, hogy egy mindentől szorongó, elnyomott, életképtelen férfi szeretne haza menni az édesanyjához. A rendező állítása szerint mintha egy “zsidó Gyűrűk urát” néznénk. Mennyire abszurd lenne az életünk, ha minden félelmünk valóra válna? Mennyire nem lenne életszerű… Ari Aster vízióiban minden annyira abszurd, mint egy rémálom és ebben a filmben most leginkább ki éli ezt. Arc nélküli emberek, vagy ahogy a valóság teljesen összemosódik Beau félelmeivel. Nem csak félelmével, hanem bűntudatával is, mint például az anyja halála. Fél, hogy bekövetkezik, mégis akarja. Az anyja miatt lett egy lúzer, aki egyáltalán nem volt még nővel, csakhogy az aktus végén meg ne haljon. Lehetetlen szorongások hada, amit az anyja ültetett bele a főszereplőnk fejébe. Rengeteg a részlet, ezért egyértelműen többször nézős film. Elsőre lehetetlen teljesen megérteni, annyi rétege van.
Valami borzalmasról beszélni, mikor nem mutatja a kamera, csak a képzeltedre bízza. Olyan atmoszférát teremt, amiért pontosan szeretjük Astert. A zene, a hangok, a képi világ miatt soha nem tudhatod mi fog történni. Az ő filmjeibe bármi lehetséges, ezért egy folyamatos feszültség uralkodik. Mélysége miatt pedig nem megijeszt, hanem traumát okoz.
Joaquin Phoenix szerintem az egyik legjobb, ha nem a legjobb alakítását nyújtja. Az évek alatt észrevehetően kiteljesedett, mint színész. Az arcjátéka valami zseniális és az ilyen karakterek nagyon jól állnak neki.
Sajnálatos, hogy a mozik nem játszották sokáig, helyette a gyenge tucat filmekre van igény. Bár, aki nem ismeri a rendező munkásságát, nem hiszem, hogy mást látni fog, mint egy nagy katyvaszt. Astert méltón nevezhetjük a jelenkor egyik legkiválóbb rendezőjének, aki még saját magát is képes kiparodizálni a padlással és a fejetlenkedéssel.
