Ők – kritika

Az utóbbi időkben a horror filmek egy nagy változáson mentek keresztül. Már nem a régi “szellem van a házban” koncepcióval, hanem konkrét mondanivalóval rendelkeznek. Ezeket pszichológiai thrillereknek és horroroknak nevezünk, amik egyre gyakoribbak lettek a rendezők körében. Egy sokkal összetettebb és sokkal nehezebb alműfajról beszélünk, ami nagyon nagy hozzáértést és emberismeretet követel magának. Mellesleg kemény vélemény nyilvánítást a világról, hiszen ezeknek a filmeknek középpontjában a társadalmunk problémái állnak.

Alex Garland – íróból lett rendező -, imád az emberi létről mesélni. Bár kedvelt műfaja a sci-fi, most mégis a horrort választotta, hogy szintén egy égető problémát vessen a szemünk elé, és hogy mindenki átérezze milyen is nőnek lenni ebben a világban. Abszurditása és borzalma csakis ebben rejlik. Mindenkinek erősen ajánlott!

Az Ők, aminek eredeti címe Férfiak, már sejteti velünk a film alapját. A történet egy nőről szól, aki próbálja feldolgozni, hogy a férje öngyilkosságot követett el. A már traumával rendelkező Harper egy angliai faluba menekül, de ott is szembe találja magát olyan férfiakkal, akik egytől egyig rémálmot okoznak neki.

Azt kell, hogy mondjam, hogy az Ők a egyik legjobb pszichológiai horror, amit egy ideje láttam és talán az egyik legjobb is. Nőként, annyira felkavaró tud lenni, hogy nem is félelem lesz úrrá rajtad, hanem a szorongás és a kényelmetlenség érzése. Sok jelenete szürreálisnak, de mégis valóságosnak hat. Félelem a másik nemtől; ezt a témát járja körbe Garland, és azt, hogy milyen paranoiát tud okozni a nőnek egy kellemetlen „apróság”. Harper egy abuzív kapcsolatot próbál feldolgozni és hogy férje mindenért őt hibáztatta, még a saját haláláért is. Ezt a folyamatot követjük végig. A legnagyobb fájdalmat az okozta neki, akinek a legjobban kellett volna szeretnie.

A rendező mindig fontosnak tartja a vizualitást. A kifejező szimbólumai indokot adnak a gyönyörködtetésre és a gondolkodásra. Ezeknek jelentése van, aminek a megfejtését az alkotó ránk bízza, de rengeteg dolgot ő is érthetően elmagyaráz nekünk. Sok benne a bibliai utalás, mint például a tiltott gyümölcs vagy a megtisztulás képe. Ezek arra utalnak, hogy a férfiakkal való problémák már az idők kezdete óta gondot okoznak, és hogy ezek azóta sem változtak. A pap, mint szimbólum is érdekes, hiszen a nők nem is nagyon vállalhatnak egyházi hivatást. Itt is látszik Garland feminista gondolkodása, mint ahogy abban is, hogy a filmjei főszereplői mindig nők.

Az A24 filmjei közül egyáltalán nem fog kilógni vizualitását és egyediségét tekintve. A fáról zuhanó almák képe az egyik legszebb beállítás, amit valaha láttam. A vágás és az operatőri munka is kifejező (pl. ahogy Harper szeme összetalálkozik a férjéével). Előszeretettel használja a piros színt, amivel egy irtó furcsa atmoszférát teremt. Ezt már csak a baljós hangulatú zene tetézi – Harper éneke -, ami zseniálisan fokozza a feszültséget. Mindez a zeneszerző Ben Salisbury érdeme. Míg kezdetben az egyszerű ijesztegetéseknek ad teret, addig a film vége egy teljes rémálommá válik. Félelem helyett a szorongás lesz úrrá rajtunk, amit nem szellem vagy bármilyen démon ábrázolása okoz. A hangsúly a férfiak viselkedésén van és a traumán, amit okozni tudnak a nőkben.

Jessie Buckley, mint már Oscar jelölt tűnik fel a filmben, és nem véletlen, hiszen nagy tehetség a színészpiacon és érdemes odafigyelnünk rá a jövőben. Játéka szívszorító és egyben impresszív, akár egy újabb jelölést is vonzhat maga után. A másik és szinte egyetlen mellékszereplő – Rory Kinnear, pedig annyira kiválóan alakít majdnem minden férfi karaktert, hogy a moziban le sem esett, hogy mindenkit ő játszott. Ennek jelentése, hogy az összes férfi ugyanolyan Harper számára.

Az tény, hogy nem sok mindenki fogja megérteni a film fő mondanivalóját és túl elvontnak tartja majd, de sajnos máshogy nehéz megjeleníteni a vásznon egy ilyen problémát. Ha nem vagyunk vevők a szimbolikus filmekre, akkor inkább mást válasszunk, de aki szeret egy film hatása alatt lenni napokig, annak csak ajánlani tudom.

címkép: wired.com