Portré a lángoló fiatal lányról – kritika
A Portré a lángoló fiatal lányról egy 2019-ben bemutatott romantikus filmdráma, amit akár egy kincsnek is tekinthetünk a sok francia művészfilm, és az egyre gyakoribb LMBTQ filmek között. Erről az alkotásról már rengeteget hallottam, így hát kíváncsian vártam is ennek megtekintését. Különleges vontatottsága elsőre lenyűgözött és az, hogy idegen nyelvű film létére mennyire különleges és csodálatos a sok blockbuster között.
A története már elsőre is felkelti az ember figyelmét. Egy francia arisztokrata család ki akarja házasítani a lányát, Héloïse-t (Adèle Haenel), ezért portrét szeretnének készíttetni róla. A lány ragaszkodik a szabadságához, ezért nem engedi, hogy lefessék. Így hát Héloïse anyja felbérel egy festőnőt – Marianne-t (Noémie Merlant), hogy társalkodónőnek álcázva magát fesse le a lányát. A megfigyelésekből és társalgásokból, pedig szerelem kezd kibontakozni a két nő között…
A karakterek közt (Héloïse, Marianne és a ház cselédje) nagyon kellemes a kémia, jó őket nézni a képernyőn, akár képesek mosolyt is csalni az arcomra, vagy pont az ellenkezőjét. A színészi játékkal sem volt különösebb problémám. Mindenki hozta a saját karakteréből a legtöbbet.
A történet lassan halad előre – a 2 óra játékidőt kitöltve -, de apró mozzanatok, és elejtett szavakkal a két szereplő közt lassan felépül az érzelmi kapcsolat és a szikra is. Olyan erős lesz ez a vonzalom, hogy képes volt meghatni a film vége felé. A történet pár nap alatt játszódik, de mégis erősebb kötődés alakul ki a két nő közt, mint Héloïsenak a leendő férjével valaha. Zene nem komponálja, végig síri csend jellemzi. Inkább a természet hangjait (tenger hullámzása) használja aláfestésnek. Az egész történet gyönyörű és magával ragadó, egyszer sem unalmas. A három fő karakter és az apró részletek viszik előre. Végig meg van a kellő feszültség is benne.
Képi világban nagyon erős, szinte már festői képeket nyújt. Sok jelenetében hasonlít a 2017-ből ismert Call me by your name-re, mind felépítésében és a maga LMBTQ-hoz tartozásával is. A film sokszor hivatkozik Orfeusz és Euridiké tragédiájára, nem véletlenül. Rengeteg áthallás és utalás történik, és a két nő közti kapcsolat is sokban hasonlít rá. Ez nagyban köthető ahhoz, hogy az 1800-as években nem volt elfogadott az azonos neműek közti kapcsolat. Sok hasonló témát feszeget a film, mint például a nem várt terhesség, vagy a férfi-női viszonyok ebben a korban.
A film vége, pedig a maga csodálatosságában képes eszméletlen űrt hagyni a megnézése után. Annyira szívszorító, pedig senki nem hal meg, egyszerűen a be nem teljesűlt szerelmük tragédiája érinti meg a nézőt. Kevés filmet látok ennyire megható befejezéssel.
Sajnos az Oscar díjátadóra nem jutott be, de a filmtörténelem kiemelkedő darabja lett, amit érdemes egyszer megnézni, hogy aztán újra is újra negtekintsük és átéljük a film apró pillanatait.
